“Pedig nem. A férfiaknak magabiztosaknak kell lenniük, és nem szabad rögtön, a nők első szavára ugraniuk. Ők azonban ezt még nem tudták…”
“Emlékszem, amikor a te korodban én…” – néha űrt érzett magában, hogy családjukban soha, senki nem kezdett bele hasonlóan egy történetbe sem. Nem volt a családjában egyetlenegy személy, akivel élete eddig eltelt évei alatt azonosulni tudott volna. Sokszor hasonlították már rég elhunyt, világháborút megjárt déd- és nagyszülőkhöz, de mégis más, amikor valakire jellemében, és nem küllemében hasonlít az ember fia. Ugyanakkor örült is. Az ő családja soha nem kezdett bele unalmas történetekbe, amelyekkel meghatározták volna, hogy életének ebben a szakaszában jó úton jár-e, vagy esetleg ő a rokonság szégyene, aki hol tart mindenki máshoz képest? Egyáltalán, ki is ő valójában?
A tengerparti házban nyaraltak. Nem az övék volt. Az örökösödési procedúra még nem ért véget. A Bácsi ugyan már 38 éve, hogy meghalt, valahol Algír közelében a Fáklya-hadművelet során, az állam azonban nem döntötte el, hogy mi legyen a vityilló sorsa, amelyről az öreg elfelejtett rendelkezni. Mondjuk, ha a kipárnázott hivatali seggükkel egyszer is beszálltak volna a fekete Peugeot 504-esükbe, akkor a párizsi bürokraták egy percig sem haboztak volna tovább, és a családnak is nyugodtabb élete lehetett volna. De tudjuk jól, hogy amióta világ a világ…
A Rue des Bains és a Rochebonne-i gát találkozásánál laktak, így ha kettő nagyot lépett, rögtön a tengerparton találta magát. Itt ismerkedett meg Annával, akit idővel csak Nanának hívott, és François-val, akit nem tudott másként megszólítani. Saint Malóban “A három bolondnak” hívták őket. A hajnali búcsúzásokkor “Gyere ki a térre!”-jelmondatuk mellé mindig csak a délutáni találkozás időpontját kiáltották oda egymásnak, és ha három különböző órát mondtak, akkor természetesen Nana akarata érvényesült. “Így megy ez mindenhol.” – gondolták magukban. Pedig nem. A férfiaknak magabiztosaknak kell lenniük, és nem szabad rögtön, a nők első szavára ugraniuk. Ők azonban ezt még nem tudták.
Amikor az utolsó nyári hajnalon hazaért, az édesanyja már a konyhában sertepertélt.
– Tudod, olyan vagy, mint édesapád… – kezdte. – egyszer, 20 évvel ezelőtt itt töltött egy nyarat. Hosszú nyár volt. Meglepően sokáig tartott. Akkor még egy másik férfit szerettem. Majd egy este megismerkedtünk apáddal, és a kérésemre vele töltöttük a teljes nyarat. Szeretett becézni, soha nem hívott a rendes nevemen. Én pedig előtte senkinek nem engedtem, hogy bárhogy másként hívjon.
Producer: Rácz Roland
Szervezés: Herman Ákos
Operatőr: Kozák Máté
Fotó: Sebestény Csilla
Grafika: Zsarnóczay Zita
Köszönjük a Szegedi Ifjúsági Napoknak!
soundcity:szeged 