Let the Cigar Die / Herman Ákos: Sivatagi remények

“Ha nem jön erre senki, itt fogunk megsülni, mint a csirkék a nyárson, és az rohadtul nem fog tetszeni senkinek, csak az erre haladók előtt ideérkező állatoknak…”

Felébredtem. Arról, hogy hol lehetek, és hogyan jutottam ide lövésem sincs. Tegnap este délnek indultam, neki a határnak. Ez biztos. Utána képszakadás, felvillanó emlékfoszlányokkal. Bíborban és méregzöldben úszó meztelen nők. Melltartóba tömött utolsó tíz dollárosok. Kirúgtak! Véget ért a távolról datolyaszilvának tűnő, közelről két napja elütött prérifarkas szagát árasztó amerikai álom.

A Chevrolet hátuljában két ismeretlen fazon alszik. Hogy nem fagytak meg éjszaka? Ránézésre mexikóiak, akárcsak én. Ők a lepukkadt, alkesz, mexikói Stan és Pan. Nem tudom a nevüket, és lehet, hogy addig jobb mindenkinek, amíg alszanak. Hol szed fel az ember két ehhez hasonlót? Pan nyála végigfolyt Stan ruhájának bal karján. Ettől szürke pólója egy fekete záróvonallal elválasztott útra hasonlít.

Nézem a visszapillantót, de sehol, semmi. Csak a két borostás arcot látom, akiket nincs kedvem tovább figyelni. Még mindig nem tudom, hogyan akadhattam rájuk. A mellettem lévő ülésen egy üveg whisky a legolcsóbb fajtából. Ha ittam is belőle, az alkohol istene lássa lelkem… a tisztaságát már úgyis buktam…

A kesztyűtartóban találtam egy telefont. Ismerős, de nem az enyém. Lefogadom, hogy nem a hátul kómásan fekvő újdonsült haverjaimé. Azt mondja: “2014. július 25-e van” – ezt eddig is tudtam. “Reggel 11 óra, árnyékban 35 fok…” – kár, hogy a legközelebbi, árnyékot adó fűcsomó is legalább 60 mérfölddel van arrébb. Ha nem jön erre senki, itt fogunk megsülni, mint a csirkék a nyárson, és az rohadtul nem fog tetszeni senkinek, csak az erre haladók előtt ideérkező állatoknak.

Most már nagyjából magamhoz tértem. Megpróbálom beindítani a Luvot is. Sikerült. A zajra úgy riadtak fel ott hátul, mintha épp egy rezesbanda kezdett volna rá mellettük. Az ő agyuk, ami még volt belőle, már hozzászokott ehhez a terheléshez. Elmondták amire emlékeznek, és azt is, miért álltam meg a semmi közepén.

“Apa leszek.” – ismételtem magamban, amit tőlük hallottam. Az előbb még az út menti kiszáradt talajon rothadó prérifarkas életem pedig úgy kapott új erőre, hogy a világ leggyorsabb madara sem tudott volna hova menekülni előle.

Producer: Rácz Roland
Szervezés: Herman Ákos
Operatőr: Kozák Máté
Fotó: Kozák Máté
Grafika: Zsarnóczay Zita

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s