Petruska András / Ferencz Mónika: Ezzel nyugtatom magam

“Csendes környék. A villamos megállójában is csak pár ember áll, fejüket balra elfordítva, szemükkel hunyorogva kutatják a villamos két első lámpájának a fényét. Ők a zaj felé igyekvők. És itt jövök én, sima fehér póló, elnyűtt farmernadrág, converse cipő meg hátizsák, most csak ennyi jellemez, bár én cél nélkül érkezem – legalábbis ezzel nyugtatom magam…”

Felkel az éjjel, és a sarki zöldséges előtti karcolatok, amik nappal az emberi szemek elől bebújnak a csatornák réseibe, egyszerre kirajzolódnak a betonon. Halkul az utca. Ahogy elhagyok egy-egy utcakövet kinőnek a földből utánam a fák. Balról és jobbról lüktet egy-egy kocsma zaja, a szél pedig elviszi, mint az erek a szívhez, az összes morajt, suttogást és beszédhangot egyenesen a város csomópontjai felé -, ahol minden zajnak tere van kiteljesedni. Csendes környék. A villamos megállójában is csak pár ember áll, fejüket balra elfordítva, szemükkel hunyorogva kutatják a villamos két első lámpájának a fényét. Ők a zaj felé igyekvők. És itt jövök én, sima fehér póló, elnyűtt farmernadrág, converse cipő meg hátizsák, most csak ennyi jellemez, bár én cél nélkül érkezem – legalábbis ezzel nyugtatom magam. Leülök egy padra és azt a két felhőt figyelem, ami elmozdul a házak felett, és ezzel az elmozdulással, mint egy gyurma egy gyermek kezében, más alakot ölt. Így maradok, amíg a cipőm orrából el nem kezd kinőni a fű.

Eszembe se jut, hogy itt lehetnél. Nem kívánlak, nem gondolok rád, vagy ha néha kivehetővé válik valami használati tárgy felületén az arcod, nem jut eszembe semmi szép rólad. Pedig igyekszem összeszedni a jó tulajdonságaidat, hogy legyen majd mit mesélnem. Pörgetem végig az eseményeket, eszembe jut néhány vidám is, meg egy-két igazán őszinte kép, ez megnyugtat. Tanulságot vagy valami érzelmet kéne az egészből leszűrni. Például, hogy milyen szomorú, hogy egyszer idegenek leszünk. Az nem jut eszembe, hogy ezt te vagy én gondoltam egyszer, és nem jut eszembe a pillanat sem, amikor. De elképzelem, ahogy a járda túlvégéről átintegetsz és nem érzünk semmit. Ez üt egy léket. Egy galamb megül a térdemen és ásít. Végigsimítom a fejét, a pólóm alját erősen összedörzsölöm, amíg morzsa formája nem lesz, és azzal etetem, miközben elmagányosodik körülöttünk minden.

Nézem ezeket a házakat. Minden ablak mögött más. Az egyik mögött éppen telefonhívást kap egy hatvanhárom éves nő, hogy az unokája megszületett. A másik mögött egy huszonhét éves nőt még utoljára megüt egy férfi. Meg ott az a pár, akik álmatlanul fekszenek, de nekik nem tudnám meghatározni a korukat. A legtöbb mögött pedig semmi más, csak az alvók vagy a késő estig gépezők. És akkor ott van az, amelyik mögött te, meg az éppen aktuális valamilyen nemű szeretőd vagy férjed. Talán éppen végigsimítja a válladat és jó éjszakát kíván. Hallom mindet, de egyik sincs rám befolyással. Inkább kivárom, míg felkel a nap, és a karcolatok visszabújnak a csatornák mélyeibe. Kivárom, amíg a bőrömből, a csontjaimból és az összes belső szervemből kinő a fű. Onnantól nem leszünk már egymásnak más, semmi lényegi, vagy fontos, csak megszokni való természet.

Producer: Rácz Roland
Szervezés: Herman Ákos
Operatőr: Kozák Máté
Fotó: Sebestény Csilla
Grafika: Zsarnóczay Zita

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s